Kis hazánkra nézve nem valami hízelgő eme paradox meghatározás, és bizonyára mindannyian

tudunk hasonló kesernyés – szellemes szállóigéket. Szidhatnánk is Magyarországot sok

mindenért, ha nem szeretnénk annyira. Tanárként magam is felhívom mindig tanítványaim

figyelmét a hazaszeretet egy sajátos vonására, amit „nemzetostorozó hazafiságnak” nevezünk,

elcsépelt fogalommal. Kölcseyé lehet ilyen, a Zrínyi – dalok pesszimizmusára gondolva, és

ilyen Adyé is. („Mi mindig mindenhol elkésünk… Nekünk Mohács kell… Verje, csak verje…”

Mármint az Úr e „veréshez szokott fajtát”…)
Nagy László szavai is intenek: „Nekem Ady Endre ostora tetszik”. A „csillagra akasztott

elárvult ostort” annyian és annyiszor kívánják leakasztani, hogy végighúzzanak vele

népünkön, az Úr helyett is, ha nem verné eléggé. De hát veri nélkülünk is, ezért Ady

önmagunk elleni protestáló dühe már hatástalan. Igaz és szép szó kellene már népünknek! Nem

kellene annyi hazug szóáradat innen-onnan!
A felelősség ugyanis nem azonos: ha nem érdekli valami a népet (olvasó- vagy

nézőközönséget, stb.) az már következménye valaminek vagy valami elmaradásának, hiányának,

a fő felelősség az értelmiségé és persze a médiumoké, a politikáé.
Milyen bosszús és keserűséggel teli az a magyar ember, aki például valódi képet akar kapni

múltjáról, történelméről, csupán azért, hogy tudja : valójában milyen nemzeti értékek

birtokában vagyunk érdemesek egy valamilyen önbizalomra, büszkeségre, erőt adó bizakodásra.
Történészeink és a munkásságukra alapozódó oktatásunk tartalmilag szegényes,

ellentmondásos, kétes eredménye pedig a csökkentett, ingatag nemzettudat, nemzedékek

közönye, sőt lekicsinylő becsmérlése mindennel és mindenkivel szemben, ami, és aki csupán

szóba hozza a nemzeti érzés fogalmát és még itt-ott meglévő mértékeit. Akik pedig olyan

sűrűn mutogatnak Európa felé, azt soha nem látják meg, hogy a nemzeti érzés, büszkeség, a

pozitív nemzettudat és a külsőségekben (kultúra, a jelképek használata) is kifejezett

nemzetszeretet milyen hatalmas erőt ad a népnek, és milyen fejlődést ér el általa az

ország!
Egy „következmények nélküli országban” minden elképesztő dolog megtörténhet. Sehol

Európában, sőt a világon nincs még egy hely, ahol ennyi érték elkallódik, de

kultúrnemzeteknél végképp nem fordulhat elő ilyen amnéziás múlt-feledés, mint nálunk. Már

nincs is olyan magyar tán, akinek feltűnne, hogyha a szenzáció velünk történik meg! Ha a

médiumok hírré teszik: a szemétből szenzációt kreálnak, amíg mi vaksin rugdossuk szét

igazgyöngyeinket.
Mindezen keserűségek azért fordulnak meg bennem, merthogy nem beszél senki és nem ír senki

Attila és a hunok nyelvéről. Mindenhol szenzáció volna ilyen titok megvilágosodása. Újabb

film készülne, amihez semmi közünk újfent nem volna, és gyaníthatóan nálunk is robbant

volna a „kultúrbomba”, ha … a hunok nem magyar nyelven beszéltek volna… Márpedig a

2004-ben, a Turán folyóiratban, dr. Detre Csaba neve alatt megjelent „Hun szavak, szövegek”

című dokumentum bizony magyarul szól! Az Iszfaháni kódex alapján készült írás, Schütz Ödön

és dr. Detre Csaba fordítása, egy „készülő könyv”előrejelzése. Az ezernyi szón és néhány

szövegen kívül ezek szerint van több hun nyelvi anyag is! Egyetemi tanulmányaim során

eléggé beleástam magam a magyar nyelv történetébe ahhoz, hogy bizonyossággal megtegyek

néhány kijelentést.
Egyik az, hogy az 500 körül, örmény betűkkel lejegyzett hun anyag olyan színvonalú, melyet

hamisítással elérni emberi ésszel és semmi módon nem lehetséges, a közlés tehát hiteles. A

másik fontos kijelentés, hogy a „hun nyelv” a magyar nyelv ősi állapota. Nem rokona tehát,

hanem maga a magyar nyelv, ( a térbeli és időbeli különbséget figyelembe véve, sőt

beszámítva a Kaukázus térségének 5.századi és a Kárpát-medencének középkori kulturális

közegének különbözőségét.)
Nem a magyar „nyelvjárása” a hun, hanem archaikus elődnyelve, ebbéli állapotában is magában

hordozza a később is fennmaradó nyelvjárási jellegzetességeket.
A hun-magyar nyelvemlékek kívül tartása a tudományos tereken – érthető, de nemzetellenes és

tudományellenes, ezért nem elfogadható, és mindannyiunk, az egész nemzetünk gyalázatára

lenne, ha politikai beavatkozás tudná csak megnyitni ősmagyar kori nyelvünk előtt a

tudomány bázisait. De érthető… Mert ha a hun nyelv magyar, a hun nép is az, és akkor az

avar is az – egy mongol réteget esetleg talán leszámítva.
A szkíta előd-népeinket ki ne hagyjuk a sorból, és elindulva visszafelé az időben a hunok

nyomvonalán, egy valódi úton haladhatunk visszafelé, őshazánkat is föllelve. Attila király

a „médek királya”is volt! Ott találjuk magunkat Mezopotámiában. Az 500 körüli hun-magyar

nyelvben megtaláljuk az Isurrukh szót egy földrajzi egységre: Mezopotámiát jelöli, de a szó

származását nézve („etimologizálva”) ezt jelenti: Őshaza! A hunok is „romantikus

őshaza-elméletet” gyártottak, ezek szerint. Tőlünk tanulták bizonyára… Elképesztő feladat

elé állítja „a hun nyelv” jelenlegi „hivatalos”, még Habsburg-alapokon álló (és nem működő)

történészeinket, nyelvészeinket, intézeteinket, beleértve az oktatás intézményeit,

programját is. Ez egy szóba sűríthető: BEISMERÉS. A szó óriási tömegű, töménységű. Mi

mindent kellene beismerni, ésszel föl nem mérhető. A hun-magyar nyelvnek, ősiségünknek,

magyarságkultúránknak és önnön méltóságunknak tartozunk azonban a mértéktartással, ezért a

hangsúlyt a BEFOGADÁSRA tesszük. Minden késlekedés bűnös mulasztásnak számít a magyar

nemzettel szemben, s ha akadályokat gördítenek hunkori nyelvemlékeink szellemi-tudományos

birtokba vétele elé, elhallgatással, presztizs-féltéssel, tudományos féltékenységgel vagy

csak lomhasággal… És ha a nemzet maga nem is lehet bűnös, gyermekei, közöttük e sorok

olvasói is, lehetnek cinkosok: ha tehetnének valamit, és nem tesznek! Gondoljunk bele:

nemzedékek sora hagyta el úgy iskoláinkat, hogy nem mondtuk ki számukra az igazságot!

Tagadtuk és tagadtattuk fiataljainkkal is múltunkat, krónikásaink tudását, nemzetünk jó

emlékezetét, satnya identitást táplálva a jövő nemzedékeibe.
A befogadás az egész nemzet érdeke: önmagát fogadja vissza! De vajon milyen kibúvók

kereshetők még azok részéről, akik végképp védeni akarják a tovább nem védhetőt? A finnugor

nyelvcsalád nem menti meg, hisz ilyen nincs, közös származás nem volt, közös alapnyelv nem

volt. A rokonság kisebb-nagyobb mértékben fennállhat a finnugor nyelvek között, de ez

szerény mértékű, ahhoz pedig édeskevés, hogy (az eltérő etnikumokat is számítva)

történelmet, őstörténetet lehessen rá alapozni, amikor nem tudni, mikor, ki, kitől vette át

azt a néhány szót, nyelvi elemet, ami közösnek mondható. A régészet tagadja, hogy

északkelet (Urál) felől vonultak volna népek délnyugat irányába, csak az ellenkező

népmozgásokra vannak bizonyítékok. Az antik történetírást: a kínai, perzsa, arab, örmény,

hindi és más forrásokat szépen föl lehet vonultatni valódi történelmünk megírásához. Ezt az

igaz szemléletmódot sokan követik már, az „el nem ismert érdem hősei”. Nem szégyen a

későbbi felismerés és későbbi csatlakozás, csak a vakelméletbe való értelmetlen és

rögeszmés kapaszkodás s szégyen.
A tudás elől elzárni népünket: ez a bűn! Mióta nem tudjuk – megnézni legalább! kulturális

kincseinket. - Megvenni? A Képes Krónika kiadóit megbüntetik: drágult máris a kiadása!
Klasszikusainkat nem bírjuk megvásárolni. Filmjeinket nem bírjuk elkészíteni! Csak

fakítanak és vakítanak bennünket… Ahhoz pedig, hogy győzelemre vigyük kultúránkat és

kultúránk iránti igényünket, hozzá kellene jutnunk kultúránkhoz.
A nyilvánvaló ellenséges visszafogások számtalan csomagolásban léteznek. Ki kell

csomagolnunk őket, lássuk a pőre szándékot, a színvallást, lássuk a fényt!
Visszakanyarodva a „lehetséges” kifogások látszólag kevésbé ellenséges módjaihoz (jobb

csomagolás…), fel kell készülnünk az elhallgatásra. Ez nagy tehetetlenségi nyomatékot ad a

helyben maradáshoz, és nemzetünk jelenkori egységmentes állapotában ellenségeinknek

kedvezhet.
A tudományos csomag felirata különböző lehet. Tanult nyelvész nem fogja mondani, hogy a hun

nyelv nem a magyarral azonos, de azt mondhatja, hogy nincs birtokában az eredeti

forrásoknak! Ebben kétségtelenül igaza van, és aggódom magam is, államközi kapcsolatok

révén megszerezhető-e Irántól az Iszfaháni-kódex hiteles másolata, és elvégezhető-e a

nyelvi lektorálás. Dr. Detre Csaba könyve készül… de erre nem lehet még alapozni… Addig

marad a közölt, töredékes anyag, ez vizsgálható „csupán”.
Másik kibúvó: „a hun nem is hun, hanem magyar”! (Tehát még mindig nem volna közünk a

hunokhoz…) Ez „előzetes választ” igényel! Jártam Jerevánban, láttam az Ararátot. A

Matenadarán múzeum kincseit szemléltem, az ékkövekkel kirakott arany örmény betűsor előtt

álltam megilletődve, és letérdeltem Meszrob Mastoc szent írásadó szerzetes szobra előtt –

áldó keze alá. Az örmény szent írástudók nem tévedtek. A nyelv, és nép amelyet hunként

leírtak, az hun is, nem pedig a „hunok közé keveredett magyar”. A nyelvi anyag is

bizonyság, benne a hun világkép tükröződik: történelmünk, vallásunk, hitvilágunk,

szokásaink. Az Iszfaháni kódex földrajzi tere a hun történelem térsége.
Megsértenénk az örményeket, ha feltételeznénk róluk: nem igazán ismerték azt a népet,

amelyet leírtak, miközben a hun király kérésére térítő papot adtak, az örmények két nép

nyelve sok száz közös szót sőt! - közös nyelvtani szerkezeti elemeket is tartalmaz. Régebbi

továbbá a kapcsolat, együttműködés – a Van-tó, az Ararát, az Araxex folyó térségeiben, erre

régóta számos lehetőség volt egymás megismerésére…
Nincs tehát kibúvó. Inkább idézzünk fel néhány „hun” szót, hogy a tereket : múltbéli

tereinket felmérjük! Toka: kelet, Tokai. Keleti, Toku: Keleti hun tartományok (Kína

közelében…) Nissurukh: Nyugati Birodalom, Rimurrukh: Római birodalom. Hindi: India. Parszi:

Perzsia. Hajkh: Örményország. Júnkh: Görögország. Napijagh: Elbrusz (szó szerint Nap hegy!)

Karrabata: Kárpátok (sz.sz.: Sziklafal). Volga: Madü Volgjagh. Kücsü Volgjagh: Don

(Kicsi-folyó). Bastevolgjagh: Dnyeper (Széles-folyó). Delivolgjagh: Duna (Déli-folyó). Ha

Látható, milyen hatalmas térséget fognak át a szavak. Az utóbbiak a térség folyói, a

Pektei-tengir (Fekete-tenger) tápláló vizei. Kivéve a Volgát, ez a Kaszpi tengerbe folyik.

Nézzük meg jobban a Volgát, mint szót! Nincs ez kapcsolatban a hunmagyar volgin – volgün

igével, ami annyit jelent, hogy folyni? A volgjagh meg folyót jelent, és „nem jéző

nyelvjárásban” volgagnak hangzik. Nyugodtan kimondhatjuk: őseink adták a nevet a nagy

folyónak. Aki a szó származását a Földrajzi nevek etimológiai szótárából akarja megismerni,

csalódnai kell, mert számtalan próbálkozás ellenére nem sikerült megfejteni származásának

rejtvényét. Ime – a megfejtés: a Volga hunmagyar szó, folyót jelent. Mint a német volgende

szó is: elfolyót, következőt. Egy-két földrajzi név is jelzi, a hun nyelvünkben sok örömét

lelheti a nyelvbúvár magyar. Vagy ha csak szereti valaki anyanyelvét! Fogadjanak még egy

példát annak bizonyságául, hogy ez a nyelv a miénk, ezt nekünk kell magunkhoz ölelnünk. Az

égi jelenségek közül (több mint 40 bolygó – csillag – és csillagkép-elnevezés, szebbnél

szebbek!) hozzuk le a mai „hivatalos” Regulus latin név hun megfelelőjét: Bajnekheni. Nem

herceg tehát, hanem: Bajnokavató! A keni szó ugyanis: avatás, felkenés, tehát főnévi

fogalom. (Kenin: felkenni. A szó fejlődése: fölvesz az igenév egy i hangot, és „leadja” a

második „nyílt” szótagját. Ez az ún. Horger-törvény. Tehát kenin – kenini – kenni.) Meglepő

fordulatokat hoznak az Iszfaháni kódex szavai, hiszen a mai „hivatalos” nyelvészeti

álláspont szerint a bajnok nem magyar, hanem délszláv jövevényszó. Az 5. században

dészlávok? A Kaukázusban? Vagy még egy példa. Amikor megfejtettem a Golkheni hun csillag

talányát, magam is csillaggá változtam! Ez a hun Golkheni ugyanis a Capella latin csillag,

az un. Kecskecsillag. És mi jött ki nekem megfejtésül? Hát ez: Kápolnaavatás. Kissé hosszú

lenne leírni, a gol hogy jön a Kápolnához, ezért felsorolok csupán ősi szógyököket és

szavakat, hogy az összefüggések zamatát ízlelgessék Olvasóink: gol, gól, golyó, Golgota,

koponya, haj – kaj, kap, kápolna!
Igazi öröme a „hun” nyelvnek, ha szavai visszaköszönnek a Kárpát- medencében! Ha

megtaláljuk mai nyelvünkben, az már természetes. De megvan-e a Bajnokavató csillag például?

Mert ha megtaláljuk itt, az vagy a hunokkal – avarokkal együtt maradt jelenlegi hazánkban

vagy Árpád magyarjaival érkezett vissza. Lássunk – halljunk csokákat: az imént emlegetett

Bajnekheni hun csillag Bajnokcsillag néven élt a Kárpát-medencében. Lugossy József 19.

századi nyelvtudósunk gyűjteményében Megfejtetlen csillagnevek cím alatt szerepel (V.ö.:

Toroczkai Wigand Ede: Öreg csillagok c. dolgozatával és Kulin György: A távcső világa c.

munkájával. Mindkettő közli a Lugossy féle csillagneveket.)
Említhetünk még sok-sok példát, de legalább még egyet: a hun elődeink Lubba névvel nevezték

a Göncölt. Ez öntőkanalat jelent. A Kárpát-medencében? Lugossy gyűjteményében:

Lappantócsillag! Egy ipari tevékenység az égen! Öntés folyik. Ilyenkor, égi öntés

alkalmával Lubba lappant (-lobbant), a hullócsillagok pedig lappannak (lobbannak). Íme,

őseink és őseink ősei számára ilyen meghatározó élmény volt e réz-, bronzkori

munkafolyamat, hogy az égre vitte annak élményét! Nem csodálatos dolog?
Írtam erről egy (állítólag) nemzeti érzelmű újságnak, kérve, közölje írásomat. A

főszerkesztő nem értette. Nem csodálom… Én viszont átéltem Ózdon az öntés-csapolás

misztériumát. Az egész város élménye volt, az égre is fölvetültek színei-fényei.

Bámészkodtam falusi üllők körül, vasverőket csodálva, estvéledtem be sokszor a mezőn a

csillagok alatt. És éreztem magam megsértve és megszégyenítve magyarságom miatt, kisebbségi

létben állítólagos többségi nemzet fiaként, csoda hát, hogy magával ragad a hun

csillagnevek fölemelő élménye? Aki ezt nem érti, járjon folyton porba szegzett

fejjel-szemekkel, és föl ne nézzen, mert meglátja fönt az égi királynőnket: Éjnáját,

(Corona Borealis, nekik.) Nekünk Éjnője. És a mi neveink a régebbiek. Ősibb, mint a görög,

latin, arab. A hun Wűren ősibb, mint a görög-latin Orion, a mi „vadászunk” nem is vadász,

csak a Biblia nevezi annak. Valójában Nimród ősapánk ő, a méd-szkíta-hun Wűren (-Űre,

Űrjen) csillagkép a Kárpát-medencében is uralja a magyar égboltot: „Ő” a Kaszáscsillag, de

ő az Óriás…is, felajzott íjával őrködik felettünk… Minden csillag között pedig az egyik

legfényesebb: az Altair, vagy Atair, amely csillag a hun Athira megfelelője. Ez a név pedig

a gótul Atillának hangzó Atyácska, a hun Világkirály neve, Övé tehát a csillag is… Bizony,

ezek szenzációs kutúrtörténeti tények, mi pedig, boldog birtokosok helyett balga bohókosok

vagyunk. Nemhogy örülni nem tudunk, nincs, aki örüljön, nincs, aki felfogja, mi történik

velünk. A nemzeti elhülyülés legvégső fázisába jutottunk: már az se tudja, hogy mi a magyar

szó, akinek pedig – táltosként – ezt kellene közvetítenie. Ez az idő a szóvivők ideje. A jó

szót pedig hozni kéne népünknek, nem elvinni tőle! /Abban a biztos tudatban indítottam

útnak eme írásomat is, hogy egy következmények nélküli országban mindent lehet és mindennek

az ellenkezőjét is tenni. A vigasztalásom azonban örök: én sohasem csalódom./